Prológus

Sziasztok!

Még a prológus megjelenése előtt 17 lélek feliratkozott a blogra, amit nagyon köszönök, hihetetlen jól esik a bizalmatok. Meg is hoztam végre a prológust, és nagyon örülnék, ha megírnátok megjegyzésben, hogy milyen benyomást keltett benneteket, és hogy mit gondoltok róla. Ez egy újabb szám alapján inspirált történet, ezúttal a Teen Idle zene van a központban, minden rész egy idézet nevét viseli. Kellemes olvasást, és ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után! :)xx

M.

00. I wanna be a bottle blonde
"ITT VAGYOK. KÉRLEK, TALÁLJ MEG!"

A lány a nagy sötétségben az orra hegyéig sem látott, a feketeség az egész utcát körülölelte, a lámpák nem égtek. Úgy érezte magát, mint aki vak - kétségbeesetten tapogatózva a sötétben, bizonytalanul lépkedve mozgott, mint egy csecsemő, aki most tanul járni. Ügyetlenül megbotlott a bakancsában, majdnem elvesztette az egyensúlyát, azonban az utolsó pillanatban sikerült lépnie egyet, így biztonságosan talpon maradt. A szél vadul kavarta a haját, a lány idegesen tűrte a fülei mögé világosbarna hajszálait, azonban semmit sem használt. Gyengének érezte magát, mint egy apró virág, amit oly könnyen elpusztít a hatalmas vihar. Jajveszékelve felkiáltott, azonban erőtlen és halk kiáltás volt, elveszett a hatalmas szélfúvásban.

- Corell! - zokogott, miközben a reménytelenül a tenyerébe temette az arcát. Az út melletti falhoz nyomult, és keservesen sírva leroskadt a földre. Úgy rítt, mint egy kisgyermek - elveszetten és megállíthatatlanul. Összehúzódott, apróvá vált és törékennyé. Fázott, reszkető ujjaival beletúrt a hajába és tehetetlenül megrázta a fejét. Arcát könnyek áztatták, azonban ő mit sem törődött azzal, hogy letörölje őket. Gondolatai fojtogatták, a feje iszonyatosan fájt, lábai elzsibbadtak - úgy érezte, hogy ez a vég.

Megpróbálta felidézni a fiú utolsó szavait, maga elé képzelte, amint szomorúan átöleli, és a fülébe suttogja, hogy minden rendben lesz. Erős köhögés tört fel a tüdejéből, amit nem tudott elfojtani, így szabadon engedte a fájdalmat. Úgyis meghalok, - gondolta - nincs már senki sem, akiért élhetek. Lefeküdt a földre, és kinyújtotta a lábait, majd megpróbálta egyenletessé tenni a lélegzetét. Nem félt a haláltól, ürességet érzett. A tüdeje még mindig perzselt, torkából fulladásszerű hangok jöttek elő, egész teste remegett. Becsukta a szemét és várt, várta, hogy a halál elvigye őt egy ismeretlen helyre. A hosszúnak tűnő másodpercek lepörgése alatt végiggondolta az életét, és úgy döntött, hogy miközben mindenki azt hitte, hogy ő egy szörnyeteg, egész idő alatt egy elveszett lélek volt. Születése óta csapások érik - ő azonban túl gyönge volt, hogy szembenézzen velük, ezért átadta magát az árnak, hagyta, hogy sodorja őt. Még egyszer kinyitotta a szemét, csak hogy utoljára láthassa a világot, megbámulhassa a fekete eget, amin csak két apró csillag árválkodott. Lassan behunyta a szemét, és készen állt a végre, utolsó gondolatait forgatta a fejében.

- June! - hallatszott messziről. A süvítő szél teljesen eltompította a hangot, azonban a lány még így felismerte. Szíve hevesen kezdett el kalimpálni, a félelem átjárta a testét, és rájött, hogy nem fog meghalni. Nem akar meghalni! Küzdeni akar, bármi áron is! A fiú segíteni fog neki, mert szereti őt, tiszta szívéből szereti!

- Itt vagyok! - nyöszörgött erőtlenül, miközben megpróbált felállni, azonban gyönge kezeivel nem tudta felsegíteni magát, így sírva fakadva zokogta tovább a fiú nevét. Kinyújtotta a hosszú ujjait, és az ég felé nyújtotta őket. Hirtelen elsötétült előtte a világ, és már nem érzett mást, csak forró karok ölelését.