Sziasztok!
Nagyon hosszú kihagyás után itt van az első rész! Köszönöm szépen a 24 feliratkozót, akik itt maradtak velem a hatalmas kihagyás után is. Mostantól ezen a blogon leszek aktív, ígérem! Nagyon örülnék, ha hagynátok kommentet a rész alatt, ugyanis fontosak nekem a visszajelzéseitek. Remélem ezt a blogot is egy epilógussal fejezem be majd. A részek minden szombaton érkeznek. Kellemes olvasását! :)xx
M.
01. I feel conned.
"AKKOR VESZED ÉSZRE AZ APRÓSÁGOK ÉRTÉKESSÉGÉT, AMIKOR ELVESZIK AZOKAT TŐLED."
1998
June Cherrel pontosan ott volt, ahol a legjobban nem akart lenni, méghozzá egy széken ülve Dr. Henry Triser irodájában. Unottan rugdosta a földet a bakancsa orrával, a szemét forgatva bámulta a pszichológust, aki a szemüvegét törölgetve töprengett, hogy mit kezdjen a lánnyal.
- Hadd találjam ki - vett egy mély lélegzetet June, majd az orvosa reakcióját lesve konstatálta, hogy az figyel rá. -, maga szerint az életem tökéletes. Eleve az apám dúsgazdag, szép vagyok és jók a jegyeim; mégis mi okom lenne tönkretenni magam?
Kérdését ironikusnak szánta, azonban Dr. Triser nem vette a lapot.
- Kissé nagyra vagy magaddal, nemde? - kérdezett vissza az orvos. A lány meghökkent a férfi őszinte és egyenes kérdésén, de még véletlenül sem szakította meg a köztük lévő szemkontaktust - úgy figyelte a pszichológust, mintha az élete múlna rajta.
- Nem. Tisztában vagyok az adottságaimmal, valamint reálisan tekintek a dolgokra. Szerintem itt nem az önteltségről van szó, és nem azért írattak be magához a szüleim, hogy megváltoztasson engem - mondta a lány monoton hangon.
Dr. Triser felvonta a szemöldökét, majd összekulcsolta a kezét az asztalon.
- Nos - köhintett -, akkor szerinted miért írattak be?
June egy picit sem zavarodott össze, tudta, hogy előbb-utóbb ez a kérdés is előkerül, így már az előre kigondolt válaszát verselte el:
- Az apám a polgármester, oké? És a polgármester lánya nem cigarettázhat. Nem drogozhat. Nem ihat kiskorúként, sőt, még nagykorúként sem nagyon ajánlatos neki. Példát kellene mutatnom mindenkinek, de nem teszem. Mert nem tudok mit kezdeni a körülöttem lévő dolgokkal. Nem én alakítom a dolgokat. Nem én irányítom az embereket. Nincs hatalmam senki felett sem - magyarázta June, majd összefonta karjait a mellkasán.
- Mi a gond az emberekkel? - kérdezett vissza az orvos. A lányt idegesítette a falióra ketyegése, valamint az pszichológus idétlen kérdései, de összeszedte magát, és nyugodt hangon válaszolt:
- Az osztálytársaim csókosnak tartanak a tanároknál az apám miatt. Nincsenek barátaim, kiutálnak az iskolában. A barátom megcsalt egy szőke hajú, kék szemű, sportos alkatú lánnyal. Fogalmam sincs, hogy milyen az ízlése a lányok terén, de eléggé változatos, legalábbis észrevételem szerint - nevette el magát a fejét rázva. Ahogyan az orvos végignézett az alacsony, vékony, világosbarna hajú és zöld szemű lányon, aki tetőtől talpig feketébe volt öltözve, saját maga is konstatálta, hogy bizony a fiúnak széles körű az ízlése.
- Szóval egyedül érzed magad - állapította meg az orvos. June nem reagált semmit sem, csak tovább fürkészte Dr. Trisert.
- Honnan szereztél drogot, cigarettát és kábítószert? - érdeklődött a középkorú férfi.
- Attól, hogy én szarban vagyok, még nem húzok bele másokat is. Szereztem - ennyi.
- Akik adtak neked, másnak is adhatnak. Őket is ilyen sorsra akarod juttatni? - hatolt bele a lány lelkiismeretébe, de az fagyos tekintettel meredt rá.
- Mindenki a saját életét kezeli. Nem vagyok senki szuperhőse - rázta meg a fejét June.
- Én sem vagyok szuperhős, mégis segíteni próbálok neked.
- Én azonban nem akartam ide jönni! - szakadt ki a lányból kissé hevesen. Az orvos megvakarta a kopasz fejét, majd az örökíróját ki-be kapcsolgatva szólt kedvesen June-hoz:
- Mi lenne, ha most véget érne a kezelés, és szépen hazamennél? Majd felhívom a szüleidet, hogy megbeszéljük a következő időpontot.
- Csak nehogy eltűnjön minden telefon otthon - vetette oda szemtelenül a lány, majd a táskáját felkapva kisomfordált az irodából, becsapva maga után az ajtót.
June Cherrellel az volt a gond, hogy nagyon makacs és önfejű volt, a kiemelkedően magas IQ-ja pedig egyenesen pofátlanná tette. Egy igazságos világban választania kellett volna a szépség és a tudás közt, azonban a lány mindkettővel meg lett áldva. Porcelánfehér bőre kiemelte az apró éjfekete szemeit, valamint pasztellrózsaszín ajkait. Dús és hosszú gesztenyeszínű haja volt, és olyan fehér és rendes fogsora, amiről az emberek csak álmodni tudnának. Az iskolában színötös volt, pedig alig tanult. Egyszerűen a tudás a vérében volt.
Leült az egyik sziklára, ami a domb erkélyének is számíthatna. Vékony, hosszú ujjaival görcsösen tartotta az egyensúlyát, majd kényelmesen elhelyezkedett. A táskáját maga mellé dobta a földre, és hunyorogva nézett fel a májusi napsütésre. Lábait úgy lóbálta, mint ha egy marionett-bábu lenne, kezeit pedig a felhők felé nyújtotta, és úgy tett, mintha megérintené őket. Elvigyorodott, majd gyakorlott mozdulattal leugrott a szikláról vissza a földre. A bakancsa enyhén dobbant, amikor megérintette a talajt. Az érkező fiú szemébe nézett, majd közelebb lépett hozzá:
- Na, sikerült ideérni?
A fekete hajú, kígyószemű fiú megcsóválta a fejét, majd átadta a lánynak a zacskót.
- Bassza meg, June! Végünk van.
- Miért? - nevette el magát a lány, miközben óvatosan átölelte karjaival a zsákmányát. A srác nem nevetett. Lazán elrejtette a kezeit a zsebében, majd felvont szemöldökkel nézett June-ra.
- Le fogunk bukni. A Poltergeist már kérdezősködött utánunk.
A Poltergeist Mr. Walker tanár út gúnyneve volt. Szegény középkorú biológiát tanító emberre ez a becenév még akkor ragadt rá, amikor June kilencedikes volt.
- Nyugi! Soha nem fogja megtudni, ameddig hallgatunk! - nyugtatta a lány.
- Ez nekem akkor sem tetszik!
- Óvatosak vagyunk!
- A rohadt életbe, June! Végünk van! Hát nem érted?! - üvöltötte a fiú. A lány behúzta a nyakát és elcsendesedett. A droggal teli zacskót lazán a földre rakta, majd összefonta karjait a mellkasán, és összevont szemöldökkel meredt a fiúra.
- Maxx, mi a baj?
- A szüleim... Apád behívatta a szüleimet. Kikérdezte őket erről az egészről, de fateromék nem tudtak semmit sem, most pedig kérdezgetni kezdték, hogy van -e valami közöm a drogozásodhoz. Le fogunk bukni! Én hagyom a szarba ezt az egészet! - akadt ki a fiú. June elnevette magát, majd a táskájából előkotorta a pénztárcáját. Maxx ideges tekintettel követte a mozdulatot. A lány rájátszott a szerepére egy picit, és csigalassú mozdulattal vette ki a bankjegyeket a pénztárcájából. A fiú idegesen toporgott, June pedig lazán nyújtotta át neki a pénzét.
- Vigyázz magadra, Maxx! - vigyorgott rá hófehér mosolyával. A fiú kidülledt szemekkel és kételkedő ábrázattal az arcán meredt rá. A lány hátrafordult és elindult haza.
- Itthon vagyok! - üvöltötte June, amint belépett az ajtón. Fekete kabátját a fogasra akasztotta, bakancsát pedig leráncigálta magáról. Ártatlannak tűnt - ki gondolta volna, hogy két perccel ezelőtt egy zacskó füvet rejtett el a hátsó udvarban lévő pajtában?
Egy Montdor építményben élt a szüleivel és a bátyjával. Az épületnek legalább ötven szobája volt, abból pedig több, mint a fele üres. A lányt sosem hozta lázba a szüleinek a hatalmas mennyiségű pénze, egyenesen hidegen hagyta. Nem kért tőlük semmi különöset sem, mégis a legdrágább kacatokat vették meg neki. Azt hitték, hogy csak dacból utasít el mindent. Természetesen itt az is közrejátszott, hogy a polgármester gyereke nem nézhetett ki úgy, mint a többi vele egyidős. Különösnek kellett lennie, sőt, kívülállónak. June utált másnak lenni, de nem tehetett ellene. A vérében volt. Más volt, de nem úgy, ahogyan a szülei szerették volna, hanem negatív irányban. Rossz társaságba keveredett, cigaretta és drogfüggő lett, valamint minden két héten legalább háromszor megszökött valami őrült buliba. Független volt és mégsem szabad, a szülei pedig pszichológushoz küldték végső elkeseredettségükben, azonban arra nem számítottak, hogy ezzel lányuk meggyűlöli őket.
- June! - sietett oda édesanyja a lányához, majd két puszival üdvözölte. June nem viszonozta azokat. Az anyja a sértődöttségét egy hamis mosoly mögé rejtette, majd erőltetett izgatottsággal ment be a nappaliba a lány után. Mindketten leültek a kanapéra. A harmincas éveinek közepén járó nő átvetette egyik lábát a másikon, June pedig törökülésben helyezkedett el. Unott tekintettel bámulta a bordó színű falakat, anyja irritáló kérdéseire várva.
- Na? - fészkelődött Mrs. Cherrel idegesen. - Mi volt a doktornál?
- Minden a legnagyobb rendben van! - nevette el magát June. Imádta, amikor fájdalmában már nevetnie kellett, valahogy megnyugtatta.
- Mit beszélgettetek a doktorral? - faggatta őt tovább édesanyja.
- Anya, ne hívd doktornak! Elmúltam ötéves.
- June, ha kérdezek, akkor válaszolj! - förmedt rá idegesen az anyja.
- Csak beszélgettünk. Azt mondta, hogy az egész maradjon köztünk, és hogy senkinek sincs joga faggatni - hazudta June. Remekül tudott blöffölni, és a pókerarc is tökéletesen ment neki. Anyja simán bedőlt a mesének, egyáltalán nem ismerte annyira a lányát, mint amennyire hitte.
- Az édesanyád vagyok, nekem elmondhatod. Ígérem, hogy nem továbbítom apádnak! - próbálta megvesztegetni a lányát, de sikertelenül.
June mosolyogva megcsóválta a fejét, majd kezével úgy tett, mintha a száját egy cipzárral zárta volna le. Szó nélkül felállt, és távozott a szobából.
- Hadd találjam ki - vett egy mély lélegzetet June, majd az orvosa reakcióját lesve konstatálta, hogy az figyel rá. -, maga szerint az életem tökéletes. Eleve az apám dúsgazdag, szép vagyok és jók a jegyeim; mégis mi okom lenne tönkretenni magam?
Kérdését ironikusnak szánta, azonban Dr. Triser nem vette a lapot.
- Kissé nagyra vagy magaddal, nemde? - kérdezett vissza az orvos. A lány meghökkent a férfi őszinte és egyenes kérdésén, de még véletlenül sem szakította meg a köztük lévő szemkontaktust - úgy figyelte a pszichológust, mintha az élete múlna rajta.
- Nem. Tisztában vagyok az adottságaimmal, valamint reálisan tekintek a dolgokra. Szerintem itt nem az önteltségről van szó, és nem azért írattak be magához a szüleim, hogy megváltoztasson engem - mondta a lány monoton hangon.
Dr. Triser felvonta a szemöldökét, majd összekulcsolta a kezét az asztalon.
- Nos - köhintett -, akkor szerinted miért írattak be?
June egy picit sem zavarodott össze, tudta, hogy előbb-utóbb ez a kérdés is előkerül, így már az előre kigondolt válaszát verselte el:
- Mi a gond az emberekkel? - kérdezett vissza az orvos. A lányt idegesítette a falióra ketyegése, valamint az pszichológus idétlen kérdései, de összeszedte magát, és nyugodt hangon válaszolt:
- Az osztálytársaim csókosnak tartanak a tanároknál az apám miatt. Nincsenek barátaim, kiutálnak az iskolában. A barátom megcsalt egy szőke hajú, kék szemű, sportos alkatú lánnyal. Fogalmam sincs, hogy milyen az ízlése a lányok terén, de eléggé változatos, legalábbis észrevételem szerint - nevette el magát a fejét rázva. Ahogyan az orvos végignézett az alacsony, vékony, világosbarna hajú és zöld szemű lányon, aki tetőtől talpig feketébe volt öltözve, saját maga is konstatálta, hogy bizony a fiúnak széles körű az ízlése.- Szóval egyedül érzed magad - állapította meg az orvos. June nem reagált semmit sem, csak tovább fürkészte Dr. Trisert.
- Honnan szereztél drogot, cigarettát és kábítószert? - érdeklődött a középkorú férfi.
- Attól, hogy én szarban vagyok, még nem húzok bele másokat is. Szereztem - ennyi.
- Akik adtak neked, másnak is adhatnak. Őket is ilyen sorsra akarod juttatni? - hatolt bele a lány lelkiismeretébe, de az fagyos tekintettel meredt rá.
- Mindenki a saját életét kezeli. Nem vagyok senki szuperhőse - rázta meg a fejét June.
- Én sem vagyok szuperhős, mégis segíteni próbálok neked.
- Én azonban nem akartam ide jönni! - szakadt ki a lányból kissé hevesen. Az orvos megvakarta a kopasz fejét, majd az örökíróját ki-be kapcsolgatva szólt kedvesen June-hoz:
- Mi lenne, ha most véget érne a kezelés, és szépen hazamennél? Majd felhívom a szüleidet, hogy megbeszéljük a következő időpontot.
- Csak nehogy eltűnjön minden telefon otthon - vetette oda szemtelenül a lány, majd a táskáját felkapva kisomfordált az irodából, becsapva maga után az ajtót.
June Cherrellel az volt a gond, hogy nagyon makacs és önfejű volt, a kiemelkedően magas IQ-ja pedig egyenesen pofátlanná tette. Egy igazságos világban választania kellett volna a szépség és a tudás közt, azonban a lány mindkettővel meg lett áldva. Porcelánfehér bőre kiemelte az apró éjfekete szemeit, valamint pasztellrózsaszín ajkait. Dús és hosszú gesztenyeszínű haja volt, és olyan fehér és rendes fogsora, amiről az emberek csak álmodni tudnának. Az iskolában színötös volt, pedig alig tanult. Egyszerűen a tudás a vérében volt.
Leült az egyik sziklára, ami a domb erkélyének is számíthatna. Vékony, hosszú ujjaival görcsösen tartotta az egyensúlyát, majd kényelmesen elhelyezkedett. A táskáját maga mellé dobta a földre, és hunyorogva nézett fel a májusi napsütésre. Lábait úgy lóbálta, mint ha egy marionett-bábu lenne, kezeit pedig a felhők felé nyújtotta, és úgy tett, mintha megérintené őket. Elvigyorodott, majd gyakorlott mozdulattal leugrott a szikláról vissza a földre. A bakancsa enyhén dobbant, amikor megérintette a talajt. Az érkező fiú szemébe nézett, majd közelebb lépett hozzá:
- Na, sikerült ideérni?
A fekete hajú, kígyószemű fiú megcsóválta a fejét, majd átadta a lánynak a zacskót.
- Bassza meg, June! Végünk van.
- Miért? - nevette el magát a lány, miközben óvatosan átölelte karjaival a zsákmányát. A srác nem nevetett. Lazán elrejtette a kezeit a zsebében, majd felvont szemöldökkel nézett June-ra.
- Le fogunk bukni. A Poltergeist már kérdezősködött utánunk.
A Poltergeist Mr. Walker tanár út gúnyneve volt. Szegény középkorú biológiát tanító emberre ez a becenév még akkor ragadt rá, amikor June kilencedikes volt.
- Nyugi! Soha nem fogja megtudni, ameddig hallgatunk! - nyugtatta a lány.
- Ez nekem akkor sem tetszik!
- Óvatosak vagyunk!
- A rohadt életbe, June! Végünk van! Hát nem érted?! - üvöltötte a fiú. A lány behúzta a nyakát és elcsendesedett. A droggal teli zacskót lazán a földre rakta, majd összefonta karjait a mellkasán, és összevont szemöldökkel meredt a fiúra.
- Maxx, mi a baj?
- A szüleim... Apád behívatta a szüleimet. Kikérdezte őket erről az egészről, de fateromék nem tudtak semmit sem, most pedig kérdezgetni kezdték, hogy van -e valami közöm a drogozásodhoz. Le fogunk bukni! Én hagyom a szarba ezt az egészet! - akadt ki a fiú. June elnevette magát, majd a táskájából előkotorta a pénztárcáját. Maxx ideges tekintettel követte a mozdulatot. A lány rájátszott a szerepére egy picit, és csigalassú mozdulattal vette ki a bankjegyeket a pénztárcájából. A fiú idegesen toporgott, June pedig lazán nyújtotta át neki a pénzét.
- Vigyázz magadra, Maxx! - vigyorgott rá hófehér mosolyával. A fiú kidülledt szemekkel és kételkedő ábrázattal az arcán meredt rá. A lány hátrafordult és elindult haza.
- Itthon vagyok! - üvöltötte June, amint belépett az ajtón. Fekete kabátját a fogasra akasztotta, bakancsát pedig leráncigálta magáról. Ártatlannak tűnt - ki gondolta volna, hogy két perccel ezelőtt egy zacskó füvet rejtett el a hátsó udvarban lévő pajtában?
Egy Montdor építményben élt a szüleivel és a bátyjával. Az épületnek legalább ötven szobája volt, abból pedig több, mint a fele üres. A lányt sosem hozta lázba a szüleinek a hatalmas mennyiségű pénze, egyenesen hidegen hagyta. Nem kért tőlük semmi különöset sem, mégis a legdrágább kacatokat vették meg neki. Azt hitték, hogy csak dacból utasít el mindent. Természetesen itt az is közrejátszott, hogy a polgármester gyereke nem nézhetett ki úgy, mint a többi vele egyidős. Különösnek kellett lennie, sőt, kívülállónak. June utált másnak lenni, de nem tehetett ellene. A vérében volt. Más volt, de nem úgy, ahogyan a szülei szerették volna, hanem negatív irányban. Rossz társaságba keveredett, cigaretta és drogfüggő lett, valamint minden két héten legalább háromszor megszökött valami őrült buliba. Független volt és mégsem szabad, a szülei pedig pszichológushoz küldték végső elkeseredettségükben, azonban arra nem számítottak, hogy ezzel lányuk meggyűlöli őket.
- June! - sietett oda édesanyja a lányához, majd két puszival üdvözölte. June nem viszonozta azokat. Az anyja a sértődöttségét egy hamis mosoly mögé rejtette, majd erőltetett izgatottsággal ment be a nappaliba a lány után. Mindketten leültek a kanapéra. A harmincas éveinek közepén járó nő átvetette egyik lábát a másikon, June pedig törökülésben helyezkedett el. Unott tekintettel bámulta a bordó színű falakat, anyja irritáló kérdéseire várva.
- Na? - fészkelődött Mrs. Cherrel idegesen. - Mi volt a doktornál?
- Minden a legnagyobb rendben van! - nevette el magát June. Imádta, amikor fájdalmában már nevetnie kellett, valahogy megnyugtatta.
- Mit beszélgettetek a doktorral? - faggatta őt tovább édesanyja.
- Anya, ne hívd doktornak! Elmúltam ötéves.
- June, ha kérdezek, akkor válaszolj! - förmedt rá idegesen az anyja.
- Csak beszélgettünk. Azt mondta, hogy az egész maradjon köztünk, és hogy senkinek sincs joga faggatni - hazudta June. Remekül tudott blöffölni, és a pókerarc is tökéletesen ment neki. Anyja simán bedőlt a mesének, egyáltalán nem ismerte annyira a lányát, mint amennyire hitte.
- Az édesanyád vagyok, nekem elmondhatod. Ígérem, hogy nem továbbítom apádnak! - próbálta megvesztegetni a lányát, de sikertelenül.
June mosolyogva megcsóválta a fejét, majd kezével úgy tett, mintha a száját egy cipzárral zárta volna le. Szó nélkül felállt, és távozott a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése